"Gódor kocsija csikorogva fordul a ház elé. Az őrnagy csőre tölti a pisztolyát és rálép a pincébe vezető lépcső első fokára. Mögötte Herczeg alhadnagy és Hajdú törzsőrmester."

Nem szeretném ismételni magam, és azt hiszem, a tárgyalandó mű fülszövegét indító fenti idézet a maga lehengerlő, tökös-dögös mivoltában feleslegessé is tesz minden további körítést. Legfeljebb még annyit engedjetek meg, hogy leírjam a férfit, aki a Gyilkosság az autóban c. könyvet hajnalok hajnalán az 1-es villamoson olvasta. Bár nem könnyű szavakat találni a hatvanas éveket idéző barna SZTK-szemüvegkeretre, a jóval a fehér zokni fölé csúszott piszkos kordnadrágra, a kibolyhosodott sapkára, és az inkább női, mint uniszex sálra, amelyet hanyagul a nyaka köré tekert. Ha már olvasásszociológia. A kabátjára nem emlékszem, jobb is így talán, de a súlyos gondok barázdálta arcra annál inkább, s mindezekből gyorsan megállapítottam: ha ez az ember nem álruhás Mátyás király, akkor minden bizonnyal egy erősen lecsúszott, ötvenes rokkantnyugdíjas, figurája egyáltalán nem lógott ki a Hungária-körúti miliőből, mely hosszúkás, vágott seb a város testén. Az ember nem is érti, szlömjeiből hogyhogy nem bukkant még fel diadalmasan egy David Lynch-kaliberű alkotó, hogy a Radírfej Philadelphiájánál százszorosan visszataszítóbb tájakat celluloidra rémálmodja.

Mindössze arra akarok kilyukadni, hogy mint sok-sok évvel ezelőtt a mára megfizethetetlenné vált strand és mozi voltak a szegényember (népmesei egybeírással, sic!) kikapcsolódási lehetőségei, úgy mára ugyanez a könyv lett, annak viszont sajnos a legalja, a Múzeum körút, és a Lónyay utca antikváriumai elé sörösrekeszekben kigórt, száz forintos, késő kádárkori ponyvák, rejtvényújságok és marginális, szőlőmetszészeti szakmunkák. Ha lugasa már nem is lehet a szerencsétlennek, legalább álmodozhasson róla.

Ugyanakkor nem elhanyagolandó körülmény, hogy hősünk nem az ablakon bámult kifelé üres tekintettel, ami lényegesen kevesebb mentális erőfeszítést igényelt volna, hanem olvasott, kérem alássan, s ez azért némi optimizmusra ad okot. Félek, nyilvánvaló demagógia lenne a méregdrága, ám kívül-belül lenyűgöző könyveket létrehozó kiadókat ostorozni, a többit meg, ugye, minek. Mégis, ahogyan a régi autót, televíziót beszámítják az új vételárába, ahogyan van már szótárcsere-akció, úgy adhatnának egy-egy Gódorért meg Herczegért cserébe Harry Kemelman-t, Chandler-t, Maigret-t, vagy éppen egy Budapest Noir-t annak, aki rászorul. Nem?