Valamelyik pénteki híradóban volt egy szép mondat, miszerint "A budapestiek lassan megtanulnak együttélni a sztrájkkal." És valóban: a fizika és az anatómia törvényeit meghazudtolva helyet szorítunk a pótlóbuszon az n+19-ik utasnak is (ahol n = a busz eredeti befogadóképességének 1,47-szeresével), és mosolygunk hozzá, sőt!, kedélyes beszélgetésbe elegyedünk vele, vagy nagyokat sétálunk a jó levegőn - szmogriadó? piha! - elegánsan szökkenünk át a metróállomás határát jelölő fehér vonalon, ahol eleddig a cerberusok álltak őrt (hová tűntek? sztrájkolnak ők is?), és elégedetten nyugtázzuk a peronokon a rendőrség jelenlétét, ettől biztonságban érezzük magunkat, ami nem utolsó, ha arról viszont fogalmunk sincsen, miképpen jutunk majd haza. De ami a legnagyobb örömmel tölt el: az olvasási kedv szemmel láthatóan nem csökkent. Íme.

Csütörtökön, a metrón egy huszonéves nő olvasta Dan Brown Da Vinci kódját - tessék igyekezni, boltokban az új bestseller! - majd egy harmincas férfi a nagysikerű Engedj be! c. film alapját adó John Ajvide Lindqvist regényt, amely a keresztségben már a Hívj be! címet kapta, ki tudja miért.

Pénteken egy húsz körüli lány szállt fel a Kék Villámra, kezében a Kezdők olasz nyelvkönyvével, amely - nyilván képeskönyv-jellegénél fogva - élénk érdeklődést váltott ki egy vele szemben ücsörgő kislányból. Korábban láttam egy harmincas nőt, aki Stieg Larsson trilógiájának befejező kötetét, A kártyavár összedőlt olvasta, majd az Astoria mozgólépcsőjén egy harmincas férfit Lawrence Grobel Al Pacino-életrajzával. A Szabó Ervin téren pedig egy huszonéves lány ült egy padon, és Umberto Eco valamelyik kisebb méretű kötetét forgatta; a borítóból ítélve az Öt írás az erkölcsről, vagy a Hat séta a fikció erdejében lehetett.