Az első fél egy Vavyan Fable volt kora reggel az 1-es villamoson, egy harminc körüli nő kezében. De nem olvasta, mert éppen mobilozott. Csak a borító színe alapján gondolom, hogy az alábbi lehetett. De talán nem is számít: felteszem, másnak is gyakran támad olyan érzése, hogy ilyen fokú termelékenység mellett legalább három különböző cím alatt ugyanannak a kötetnek kell rejtőznie. Vagy három különböző V.F. írta őket. Juj, de rosszindulatú vagyok. Szereti valaki? 

A következő 13 órakor, az 50-es villamoson egy dús üstökű fiatalember volt, talán húsz éves, olyan széles vállakkal, hogy egyszerre két, félig üresen himbálózó hátitáskát is hordott rajtuk. Egy Quechuá-t és egy Tatonkát. Kár, hogy nem a méltán közkedvelt "Cipelő cicák"-at olvasta, hanem Terry Pratchett

"Sofőrök - A manák trilógiája I." c. könyvét. Mellékszál, hogy szűk tíz éve ezt a kezembe nyomta egy barátom, aki egyébiránt igen jó könyveket szokott ajánlani, azzal, hogy ez marha jó, de nálam végül még a húszoldalas-tesztet sem állta ki (vagy én nem álltam ki - hiszen, félre a gőggel!, miért ne mondhatnánk a "nem tetszett ez a könyv" helyett, hogy "nem tetszettem ennek a könyvnek"? A "falhoz vágtam" helyett, hogy "dobott"?). Ami viszont komolyan érdekelne, az az, hogy mégis miképpen megy ez a trilógia-írás? Eleve azzal ül le a szerző, hogy "akkor most csinálok egy jó kis trilógiát"? Vagy a marketinges szerényen azt javasolja:

Terrykém, mégiscsak nézzük meg előbb, mennyire fogy az első harmada, aztán jöhet a többi? Esetleg, ha fogy a könyv, még ír hozzá kettőt, mint a kasszasikernek bizonyuló filmeknél? Nem mintha terveim lennének, csak érdekel.

A másik fél egy Mario Vargas Llosa könyv volt, egy huszonéves nő kezében, a 3-as metró Határ úti állomásán szállt le, a védőborítóját eltávolították - a könyvnek, nem a hölgynek, természetesen - de felvillant a fedlapja, és bár az író nevét tisztán kiolvashattam, a címből sajnos csak annyit láttam, hogy rövid: "A beszélő" lehetett, vagy "A kölykök". Egyikre sem vennék mérget, ezért nem mellékelek borítót sem, ám egy dolog biztos: valaki Budapesten Vargas Llosá-t olvassa. Van remény.