Egyetemi társszenvedőimnek fogalmuk nincs róla, milyen remek alapanyagot nyújtanak nekem az ide való postolásra. Nem is sejtik, ki vagyok. Gyanútlanul leülnek velem szemben, mosolyogva lerakják maguk mellé a táskát, kiveszik belőle a becsomagolt szendvicset, cigit, gyújtót, almát és a könyvet. Észre sem veszik, ahogy a pupillám kitágul, a pulzusom gyorsabban lüktet, a kezem pedig megmerevedik, várva, mikor csaphat le. És én minden esetben elvégzem a piszkos munkát.
Egyes számú havernál (pontosabban a bőröndjében) még hétfőn láttam Rácz Zsuzsa könyvét, az Állítsátok meg Terézanyut!, szerdán pedig a szemem láttára olvasta (tehát még aktívan nyűvi, nem csak viszahozta a könyvtárba). Kicsit elsápadtam, amikor lelkendezve nekiállt recitálni a könyvből (évekkel ezelőtt olvastam, elmaradt az a fantasztikus hatás, amiről annakidején mindenki beszámolt), de isten ments, hogy emiatt összevesszek vele, nagyon kedvelem az áldozatot az illetőt.
Szintén akkor szerdán csaptam le egy másik ártatlan báránykára (ő is távolabbi barátom), ott tornyosult az asztala szélén három (három!!!) kötet, mit sem sejtve hagyta, hogy megnézegessem kikölcsönzött, ideiglenes tulajdonát:
Stephen King: Borzalmak városa
Leslie L. Lawrence: Csöd
Ian McEwan: Vágy és vezeklés (ezt még én ajánlottam neki anno)
Utolsó kommentek