Az ég a tanúm, én igyekeztem, hogy elsőre valami gyöngyszemet találjak. Egy hét alatt volt minden: védőborítójától megfosztott, apró, erősen antikvárium-gyanús kötet harmincas férfinál; bonyolult grafikonokkal súlyosbított egyetemi jegyzet langaléta, kapucnis lánynál; ritka csúnya színekben pompázó, puhafedeles, könyvnek látszó tárgy kisnyugdíjasnál.
Görnyedtem hétrét, buszoztam megállókkal tovább a tervezett célomnál, egyszer még azt is eljátszottam, hogy valamim lepotyogott, hogy aztán lehajolva kileshessem, mit is olvas a célszemély - hiába. Egyesek egészen bámulatos gyorsasággal képesek a táskájukba süllyeszteni a könyveiket, mások, mintegy véletlenül, mindig arccal lefelé ejtik az ölükbe, ha felpillantanak, merre jár a villamos.
Nehéz kenyér ez, kellett megállapítsam. Így történt, hogy a tűzkeresztségen egy szimpla oldalpillantással estem ma át, ezzel a Marian Keyes kötettel. Húsz körüli, alacsony nő olvasta a metró kettes vonalán, hatalmas, fehér sapkában. Angolul, ami nyelvtanári szívemet jóleső melegséggel töltötte el, ellensúlyozva távolságtartásomat az effajta bestsellerektől és blockbusterektől. De ha legközelebb nem jön össze egy afroamerikai orvostanhallgató, aki Samuel Beckett verseit bújja francia eredetiben, én biztosan belebetegszem. 

olvasónapló a könyvről