Még pajzán ötlet sem volt ez a blog, amikor már megírtam ezt a posztot, egyik régi blogomon, fogadjátok szeretettel:

Fiatalember felszáll a metróra, kezében Lion Feuchtwangertől A hamis Néró. Régi kiadás, benne félbehajtott lap, talán ügyintéző napot tart, azon a lista, és unalom ellen a kötet. Megáll a kocsi belsejében, kinyitja valahol középen a könyvet, lesimítja a gerincét, bele is kezdene az olvasásba, de valami hang elvonja a figyelmét, felnéz, el is bámészkodik kissé. Ekkor néhány összetapadt lap, magától, vagy egy kis huzat hatására, ellapozódik, az oldalszám előre ugrik legalább tízet... A srác végre összepontosít, elkezd olvasni. Először azt hiszem, rájön, mi történt, mert nagyon koncentrál, de aztán belemerül, és hosszú megállókon keresztül olvas, talán örökre elmulasztva azokat az oldalakat. Épp mint az életben, nem figyelünk  eléggé, és átugrunk talán fontos dolgokat. 
Sokan pl. büszkék rá, hogy átlapozzák Jókai tájleírásait... Az ilyenek csak a vak sors (bal)kezére dolgoznak.